Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

6. rész

2014.06.10

 6. rész

 

Derek mindig is azt gondolta, hogy nehezen lehet kihozni őt a sodrából. Még a legkeményebb harcok közepette is képes volt higgadt fejjel gondolkodni és tisztán látni a dolgokat. Most azonban rá kellett jönnie, hogy ahhoz, hogy ideges legyen elég volt egyetlen egy ember, aki folyton magához vonzotta a bajt mostanában.

Mikor megkapta az SMS-t Isaactől, hogy ma találkoztak egy iker Alfa párossal az iskolában, érezte, hogy a vérnyomása az egekbe szökik. Napok óta őrjöngött benne a farkas, jelezve, hogy idegenek léptek a területére, de nem csak emiatt volt sokkal feszültebb, mint általában. Bármennyire is idegesítette, de be kellett látnia, hogy féltette a falkáját, Lydiát és Allisont is. Ám amitől végképp annak a határára került, hogy elveszítse az önuralmát és kiugorva az autóból farkas alakjában folytassa útját, azaz volt, hogy Stiles szívének addig nyugodt üteme hirtelen felgyorsult és egyre hevesebbé vált. Derek tudta, hogy pánik rohama van.

Egyre türelmetlenebbül dobolt a Camaro kormánykerekén és hol az órára, hol pedig a visszapillantó tükörbe nézett. Úgy tűnt neki, mintha a seriff csigalassúsággal szállna ki a rendőrautóból és még lassabban indulna el az ő kocsija felé. Mérgét az is fokozta, hogy a férfi ezzel a tempójával gyakorlatilag a saját fiának biztonságát veszélyezteti, de persze ezt ő nem tudhatta.

Ők ketten már nem egyszer kerültek összetűzésbe, így mikor az idősebb Stilinski benézett a vezetőülésen várakozó Derekre, rég nem látott ismerősként üdvözölték egymást:

- Helló, Derek.

- Seriff – biccentett a farkas megpróbálva elrejteni a feszültségét.

- Hogy vagy?

- Jól - hazudta. - Maga?

- Hasonlóképp. Hová ez a nagy sietség, ha szabad megtudnom?

- Sietség? – nézett rá tettetett értetlenséggel. - Nem értem, mire gondol.

- Arra, hogy ötven helyett majdnem százharminccal száguldoztál a város egyik legforgalmasabb főútján, áthajtottál három piros lámpán és szabálytalanul előztél meg több autót is – sorolta a seriff.

- Á, igen. Most már értem. – Derek hallotta Stiles légzését, ami túlságosan kapkodó volt és a szíve aggasztóan gyors tempót diktált. Az iskola nem volt már messze ő pedig itt ül és jó pofizik. Érezte, ahogy a karmai megnőnek és belevájnak a kormányba. - Csak írja meg a büntetést és már itt sem vagyok. Tényleg sietek.

- Rendben, de azért kicsit lassabban, ha lehet és a szabályokat betartva – írta meg túlságosan lassan a kiszabott büntetést Stilinski és mikor a farkas kikapta gyorsan a kezéből, még utoljára összenéztek. -   Remélem ez nem túl nagy kérés.

- Nem, dehogy – erőltetett egy szájrándulást magára Derek és beindította a motort. - Igyekezni fogok. További jó munkát.

Amint a gyanakvó seriff elindult vissza a saját autójához, Derek arca megkeményedett és miután befordult a sarkon, alatta meglódult az autó és végig döngetett az iskolához vezető úton.

***

- Allison! – kiáltott fel Stiles, mikor a lány gyors léptekkel, szinte már futva ment el mellette. Allison teljesen figyelmen kívül hagyta. A kocsijához rohant, vissza sem nézve beült a volán mögé és elhajtott az iskolától. - Ó, Istenem! Ez nagyon nem lesz így jó – túrt bele a hajába a srác idegesen. Ő is lesietett a lépcsőn és elindult a csókolózó pár felé. Rengeteg önuralom kellett neki, hogy visszatartsa a mellkasát fojtogató dühöt és kétségbeesést. - Scott! – kiáltott barátjára. - Térj magadhoz hallod! Ez nem te vagy! Te nem szereted őt!

Scott elszakadt Corától és ahogy a közeledő fiúra nézett, szemei zölden világítani kezdtek. Fenyegetően, megnőtt fogait mutogatva lépett előrébb barátja felé, és amikor megszólalt, a hangja mély és állatias volt:

- Fogd be, Stiles! – ordított rá, amitől Stiles azonnal megtorpant, alig pár méterre tőlük. A farkas hallotta, ahogy a srác szíve egyre gyorsabb ütemet kezd diktálni és mikor ő megint előrébb lépett, a dobogás még hevesebbé vált. Szemei egy rövid időre újra a régi, meleg barnaságba fordultak és megkeményedett arcvonásai aggódásba fordultak át. – Stiles – suttogta kétségbeesetten, aztán érezte, ahogy a nyakába éles fájdalom nyilall és a vére vékony patakbon folyik be a pólója alá. Szemei ismét zöldbe váltottak és folytatta: - Elegem van abból, hogy folyton azon vagy, hogy tönkretedd a magánéletemet! Ha nem lennél ennyire ostoba és idegesítően hiperaktív, akkor nem lenne most egy szar az életem! Nem kellene folyton menekülnöm, boldog lehetnék, de hála neked, erre már egyáltalán nincs lehetőségem soha többé! Végeztem veled, világos?

Stiles némán állt. Abból, hogy Scottnak sikerült egy rövid időre megtörnie a hipnózist, semmit sem vett észre. Alig volt képes bármit is érzékelni a külvilágból. Hallotta a fülében a saját szívverését és az előbb elhangzott szavakat. A gyomra görcsbe rándult, homlokát kiverte a veríték és alig kapott levegőt. Hiába szívta be mélyen, olyan volt, mintha az oxigén egyáltalán nem jutott volna el a tüdejéig. Légzése kapkodóvá vált és egy pillanatra elvesztve az egyensúlyát oldalra lépett. Érezte, ahogy a kezei akarata ellenére remegni kezdnek, mire annyira ökölbe szorította őket, hogy ujjai egészen belefehéredtek. Sikerült elszakítania a tekintetét az önmagából kifordult barátjáról és a fejét lehajtva hallgatott. Nem akarta elhinni azt, amit lát és hall, pedig tudta, hogy ez a valóság. Behunyta a szemét és minden erejével próbált másra gondolni és amint ezt megtette, egyetlen egy név úszott be a tudatába.

Derek.

-  VILÁGOS?! – üvöltötte fel Scott teli torokból.

Stiles összerezzent a félelemtől. Szinte érezte a parkolóban álló diákok rászegeződő tekintetét. Egyre inkább úgy érezte, hogy ha hamarosan nem ülhet le valahova, menten összeesik, de tekintve a nagy nézettségre, minden erejét összeszedte, hogy talpon maradjon. Szája kiszáradt és mikor nyelvét végig futtatta ajkain, ugyanolyan cserepesek maradtak, mint előtte. Nem mert felnézni.

- Igen – suttogta végül erőtlenül, amit egyedül csak a farkasok hallhattak rajta kívül a környéken. Fizikai fájdalmat okozott neki minden egyes szó, amit nagy nehézségek árán préselt ki magából. - Világos.

- Gyere, édesem – lépett előre Cora és megfogta a ziháló Scott kezét, mire a Béta azonnal lenyugodott és nyoma sem maradt az előbbi kitörésének. Mintha ki sem mondta volna azokat a szavakat, amik most valamit szilánkokra törtek a mozdulatlanul álló fiúban. – Menjünk innen.

- Rendben – mosolygott a lányra a farkas ám mikor ismét Stilesra nézett, arca újra elkomorodott. -  Itt úgy sem látnak minket szívesen.

Scott összefonta ujjait Coráéval és elindultak az erdő felé. Miután a fák árnyéka végleg elnyelte sziluettjüket, a diákok lassan feloszlottak és mindenki ment a maga útjára. Ott folytatták a beszélgetésüket, ahol abbahagyták, szinte már meg is feledkeztek Stilesról.

Hirtelen az iskola ajtaja kivágódott, de mielőtt a lépcső tetején álló Ericáék megfordulhattak volna, mind a négyen összegörnyedtek a fájdalomtól. Kezüket vérző oldalukra szorítva, vicsorogva néztek fel a támadóikra. Aiden és Ethan vigyorogva álltak meg előttük, mindkét kezükről csöpögött a Béták vére. Karmaik lassan visszahúzódtak, szemük pedig újra a megszokott kékbe váltott. Szinte egyszerre hajoltak közelebb a farkasokhoz és vidáman konstatálták, hogy vágásuk még mindig nem kezdett el begyógyulni.

- Legyetek jó kiskutyák és adjátok át az Alfa falka és főleg Kali üdvözletét Dereknek – mondta Aiden nem rejtve el azt a hangjából, hogy mennyire lenézi ellenségeit.

Válaszul csak fenyegető, acsargó hangot kaptak. Az ikrek egymásra néztek és nevetve indultak le a lépcsőn. Mikor elhaladtak Stiles mellett, két oldalról mentek neki, mire a fiú lábából minden erő elszállt és összerogyott a betonon. Ahogy az igen jól szórakozó Alfák átmentek az úton az erdő irányába, egy fekete Camaro fékezett le alig pár méterre tőlük. Vörösen lángoló szemük összetalálkozott a hasonló színben izzó, volán mögött ülőével és egy vidám intés után ők is eltűntek a fák között, mintha ott sem lettek volna.

Derek nem sokat foglalkozott most velük. Gyorsan kiugrott az autóból és a földön ülő sráchoz sietett, aki mereven nézte a beton repedéseit, mintha azon gondolkodna, hogy vajon hogy kerülhettek oda. Azonban mikor megérezte a forró tenyeret a vállán, végre sikerült feleszmélnie és belenézett a farkas zöld szemeibe.

- Derek… – kezdett bele, de nem tudta folytatni. Ahogy Scott szavai újra az eszébe jutottak, a teste megint remegni kezdett.

- Jól van. Most ne mondj semmit. Minden rendben lesz – próbálta meg megnyugtatni Derek, de semmilyen reakciót nem kapott válaszul.

Ekkor meghallotta a nevét és felnézve meglátta a feléjük közeledő Bétáit. Mind a négyen kissé sántítva futottak, ruhájukat vér itatta át az oldalukon. Derek rájött, hogy az ikrek ejthették rajtuk a sebet. Mikor a farkasok odaértek hozzájuk, mindannyian aggódva néztek a földön ülő fiúra, majd a férfira.

- Nem tudtunk semmit sem te-

- Tudtunk volna – vágott rögtön Jackson szavába Boyd éles hangon -, de még sem tettünk semmit.

- Már nem számít. Ne hibáztassátok magatokat – mondta gyorsan Derek, mire négy értetlen szempár szegeződött rá. Ő maga is meglepődött azon, hogy egyáltalán nem érzett dühöt a tinédzserek hibája miatt. Talán kezd megpuhulni vagy csak jelen pillanatban jobban aggódott Stiles miatt, aki még mindig nem szólt egy szót sem. - Ti jól vagytok? – nézett Derek a még mindig vérző sebekre, mire mind a négy farkas odakapta a kezét, hogy eltakarják Alfájuk elől figyelmetlenségük bizonyítékát.

- Csak egy karcolás. Be fog gyógyulni… idővel – válaszolta Isaac.

- Mit fogunk csinálni, Derek? – tette fel a kérdést végül Boyd, mire a Béták érdeklődve fordultak a férfi felé. Mindannyiukban megfordult már ez a kérdés.

- Az Alfák addig nem fognak tényleges harcba bocsátkozni, amíg ki nem hívtak mindenkit közülünk. Ki kell használnunk ezt a kis időt, hogy kitaláljuk, hogyan hozzuk vissza Scottot.

- Van ötleted, hogy ezt mégis hogyan csináljuk?

- Van, de majd holnap mindent megtudtok.

Egy percre csend ereszkedett rájuk és átgondolták a történteket. A farkasok egyre sűrűbben néztek Stilesra és végül Erica bírta a legrövidebb ideig az őrlődést:

- Rendben lesz? – kérdezte végül aggódó hangon.

- Pánikrohama volt. Hazaviszem, és majd kipiheni magát, ne aggódjatok – válaszolta Derek és egy könnyed mozdulattal felnyalábolta a srácot, aki erre értetlenül körbenézett.

- Mit csinálsz? – szegezte a kérdést az Alfának, miután felfogta, hogy pontosan mi is történik körülötte.

- Hazaviszlek – jött a kurta válasz és elindultak a Camaro felé. – Holnap este a gyártelepnél – fordult vissza a válla fölött a Bétákra nézve.

Miután megkapta a beleegyező bólintásokat, kinyitotta az ajtót és berakta Stilest az anyósülésre.

- A lábam, köszönöm szépen, de rendben van, szóval nem kell cipelned – mondta a srác magára erőltetett felháborodással, de a farkas könnyűszerrel átlátott rajta.

Figyelmen kívül hagyva Stiles további morgásait ő is beült a kocsiba a kormány mögé, beindította a motort és ezúttal szép, nyugodt tempóban, a korlátozásnak megfelelő sebességgel elhajtottak az iskola épülete elől. Nem akart sietni. Érezte, hogy egy hosszú és helyenként lelkileg igen fájdalmas beszélgetés fog lefolyni kettőjük között hamarosan.

***

Ahogy a kék Mazda végighajtott az erdőn átvágó, nem túl forgalmas aszfalt úton, felhúzott ablakain keresztül is jól át lehetett hallani Florence and The Machine – You’ve Got the Love című számát. Bár már így is üvöltött a zene, Allison még jobban feltakarta a hangerőt, így a dallam kitöltötte az egész fejét és valamelyest elnyomta a benne kavargó kusza gondolatok zsibaját.  Ezredszerre hallgatta már végig ezt a számot, de ahelyett, hogy megunta volna, újra és újra elindította. Már azon is gondolkodott, hogy kiírja egy CD-re ezt az egy darab dalt és akkor állandóan ezt hallgathatná. De aztán rájött, hogy valószínűleg beleőrülne a végére, így inkább elvetette az ötletet.

Hirtelen érezte, ahogy a nadrágjának zsebében újra és újra megrezdül a telefonja. Elővette a készüléket és rápillantott a kijelzőjére.

Derek

Nem sokat gondolkodott. Megnyomta a piros gombot és miután ki is kapcsolta a mobilt, az anyósülésre dobta. Senkivel sem akart jelen pillanatban beszélni, Derekkel meg különösen nem. Nem vágyott az Alfa érzelemmentes szavaira, amikkel elvileg valószínűleg meg akarta volna nyugtatni őt, persze esélytelenül. Bár már sikerült abbahagynia a sírást, belül ugyanolyan feldúlt maradt, amióta csak eljött az iskolától. Csak magányra vágyott és arra, hogy levezethesse a feszültségét, ha nem is azon a ribancon, akkor valaki vagy valami máson. Jelen pillanatban egy egyszerű céltábla is sokat segített volna neki, amit kedvére szétnyilazhat.

Pár perccel később lefékezett és leparkolt az út szélén az autóval. Ahogy kiszállt, kellemes szellő érintette meg, ami az erdő jellegzetes illatát hozta magával, csizmája alatt halkan ropogtak az avar levelei és a fákról lehullott apró ágak darabjai. Hátrament, hogy felnyissa a csomagtartót, ahol csak egyetlen hosszú, fekete zsák hevert. Elhúzta rajta a cipzárt és kivette a benne lévő alkatrészeket. Gyors, szakszerű mozdulatokkal rakta össze a csigás íjat és miután magához vette a hozzá tartozó nyilakat, bezárta a Mazdát és elindult, be az erdő sűrűjébe.

Ahogy a nyárból lassan őszbe váltott az idő, úgy a fákon is egyre több levél kezdett elsárgulni és bebarnulni. A ritkuló lombkoronákon keresztül átjutó napsugarak bepettyezték a földet és azokon a helyeken több növény is növekedésnek indult. Távolabb lehetett hallani, ahogy valamilyen állat neszel és a madarak vidáman énekeltek.

A békés környezet ellenére, Allison sehogy sem tudott lenyugodni. Újra és újra maga előtt látta, ahogy Cora megfogja a boldognak tűnő Scott kezét és megcsókolják egymást, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nagyon jól tudta, hogy a fiú nem önmaga és minden cselekedete úgy történik, ahogy azt az Alfák akarják, mégis borzasztóan dühítette a dolog.

Egyre mélyebbre hatolt az erdőben és mikor már úgy érezte, hogy a hely ideális, levette válláról az íjat. Néhányszor megfeszítette, hogy biztosan jól rakta-e össze, aztán hátranyúlva kivett egy nyilat a tegezéből és az idegre helyezte. Ahogy felemelte a fegyvert, rögtön kitisztult előtte minden. Magabiztosan tartotta az íjat, a keze egy pillanatra sem remegett meg és bal szemével hunyorítva célozta meg egy vékonyabb fa törzsének közepét. Azt kívánta bárcsak Cora állna ott a növény helyett. Visszafojtotta a lélegzetét és elengedte az ideget. A nyíl egy másodper töredékével később remegve állt bele az egyik kérgek közti résbe. A lány ezt többször is megcsinálta, egyre gyorsabb tempóban, de egyszer sem vétett célt. Minden nyíl szinte hajszálpontosan egymás mellé fúródott be, szabályos kört kialakítva így.

Már majdnem útjára engedte az utolsót is, amit ennek a körnek közepébe szánt, mikor hirtelen, egy róka rontott ki a bokrok közül. Ijedtében félrekapta az íjat és elvétve a célt, a nyíl elrepült a fatörzs mellett. Allison magában szitkozódva indult el, hogy megkeresse, de amilyen nagy erővel lőtte ki, nem sok reményt fűzött ahhoz, hogy valaha is megtalálja. Pár percig rugdosta az avart, figyelte a törzseket és próbált jeleket találni, hogy mégis merre repülhetett el a nyíl, de nem sokra jutott. Már éppen vissza akart fordulni, mikor végül kiszúrta a szeme sarkában. Gyorsan odament a sok esőzés miatt kimosódott gyökérhez, amiből kiállt a feketére festett, piros vezértollú vessző és kihúzva onnan azt, felegyenesedett. Ahogy felpillantott, nem várt látvány fogadta.

Egy emelkedő tetején állt, ahonnan jó kilátása nyílt arra a hatalmas házra, ami lentebb magasodott. Falai fehérre voltak festve, tetejét rozsdaszínű cserepekből rakták össze és minden egyes ablakán behúzták a függönyöket. Nagy, kétszárnyú ajtó képezte a bejáratát, fölötte egy emeleti szoba erkélye nyúlt ki, amit gyönyörű, faragott oszlopok tartottak. Az épület körül semmi sem volt, még egy garázs sem, amibe a ház előtt parkoló ezüstszínű Aston Martin beállhatott volna. Igazából még egy rendes út sem vezetett ide, olyan magányosan állt ott, akárcsak a Hale ház az erdő másik felén.

Allison ekkor mozgást észlelt az egyik ablakban és ott a függöny valóban meg is mozdult. Egy férfi alakja látszódott át az üvegen keresztül, barna kabátot viselt. A lány úgy érezte, hogy egyenesen az ő szemébe néz, pedig elvileg az ágakon keresztül nem lehetett meglátni az alakját. Ám amikor ott, ahol a férfi szemeinek kellett volna lennie, két vörös fényben izzó pont jelent meg, a vadászlány nem sokat gondolkodott. Szinte hallotta, ahogy az ösztönei egyszerre ordítanak rá, hogy rohanjon vissza a kocsihoz és ő hallgatott rájuk. Sarkon fordult és amilyen gyorsan csak tudott, minden erejét összeszedve nekiiramodott.

Nem állt meg ott, ahol a nyilai még mindig szabályos kört alkotva bele voltak fúródva a fába és mikor megbotlott egy kiálló gyökérben, nem törődve a térdébe nyilalló fájdalommal, felugrott és tovább futott. Egyetlen cél lebegett a szeme előtt, az pedig az autója volt.

Pár perc őrült iramú rohanás után végre kiért az aszfaltútra. Kinyitotta a Mazdát és gyorsan beülve a volán mögé beindította a járművet és beletaposott a gázba. A kerekek vadul kipörögtek alatta, a fülében dübörgő vértől és a motor zajától azonban nem hallotta, ahogy hátul valami csikorgó hangot ad ki magából. Beletelt neki még pár pillanatba, mire ténylegesen is felfogta, hogy egy métert sem haladt és egyhelyben áll. Belenézett a visszapillantójába és mikor meglátta a kocsi mögött magasodó, hatalmas szörnyeteget a szíve kihagyott egy ütemet.

Az Alfa erősen tartotta az autót, karmai belevájtak a csomagtartó ajtajába, átlyukasztva azt. Úgy tűnt, egyáltalán nem erőltette meg az, hogy a több száz lóerős kocsit megtartsa. Allison nyelt egy nagyot, mikor látta, ahogy a vérfarkas elindul felé, kezével mindig más-más helyen belekapaszkodva a Mazdába, hogy az továbbra is egyhelyben maradjon.

- Gyerünk, Allison! Találj ki valamit! Találj ki valamit! – kiáltott rá magára a lány és amint ezeket a szavakat kimondta, az ösztönei ismét megsúgták neki, hogy mit tegyen.

Fogta az íját és azt az egyetlen egy darab nyilat, ami maradt és egy remegő sóhaj után leengedte az ablakot. Feltérdelt az ülésre és deréktól kihajolt a nyíláson, megfeszítve az ideget a már ráhelyezett nyíllal. Nem sok ideje volt a célzásra, de nem is volt rá szüksége. Ahogy az Alfa meglátta őt és eleresztve a kocsit előrevetette magát, Allison abban a pillanatban elengedte az ideget. A nyíl mélyen belefúródott a vörösen fénylő, bal szemgolyóba, amitől a vérfarkas fájdalmasan felüvöltött. A lány ezt kihasználva visszazuhant belülre, arrébb dobta az íját és ismét a gázba taposott. Ezúttal nem akadályozta semmi és az autó pár másodperccel később csak port hagyott maga után.

A szörny kihúzta szeméből a vesszőt, mire a seb szinte azonnal begyógyult. Lassan visszanyerte meztelen, emberi alakját és Deucalion egy féloldalas mosollyal az arcán nézett a kocsi után. A nyíl kettéroppant a kezében.

***

Derek elvette a fülétől a mobilját, mikor az jelezte neki, hogy a túlsóvégén kinyomták a hívását, így végül visszacsúsztatta a zsebébe a készüléket. Újabb perc telt el és a szívdobogásokon és lélegzetvételeken kívül semmi mást nem lehetett hallani a kocsiban, kivéve persze a tüsszentéseket és a nem túl szépen hangzó köhögéseket. A férfi rásandított a mellette ülő fiúra, aki az indulás óta, fejét az ablaknak döntve mereven bámult ki az ablakon és egy szót sem szólt, csak az orrát törölte meg néha egy zsebkendővel, amit Derek dobott az ölébe indulás után.

- Nem akarsz beszélni róla? – törte meg végül a csendet a férfi.

- Nem – jött rögtön a rövid válasz.

- Hidd el. Ezen csak úgy tudod túltenni magad, ha kibeszéled magadból.

- Nincs mit mondanom.

- Rendben – fordult előre a farkas és mikor kimondta a következő szavait, ajkai alig észrevehető mosolyra húzódtak. - Akkor én se mondok a reggeli dolgokkal kapcsolatban semmit.

Stiles végre megmozdult és morcosan Derekre nézett, aki várakozóan pillantott vissza rá. Egy darabig farkasszemet néztek, aztán a fiú, félve attól, hogy így nekimennek valaminek, nagyot sóhajtott és vonakodva bár, de belekezdett:

- Fáj. Borzasztóan fáj. Folyamatosan azon jár az eszem, amiket mondott és azon, hogy mindenben igaza volt.

- Miért?

- Miattam ment tönkre az élete. Miattam kell minden nap attól tartania, hogy valami baj történik a szeretteivel és vele is. Hatalmas súly nehezedik rá, amit én pakoltam rá.

- Nem szánt szándékból tetted és ezt ő is nagyon jól tudja – próbálta vigasztalni Derek, de nem sok sikerrel járt.

- De mi van, ha eddig nem is mondta ki ezeket a szavakat, de a hipnózis végül kihozta belőle a gondolatait? Mi van, ha mélyen belül pontosan így gondolja a dolgokat és csak azért tart a legjobb barátjának még mindig, mert nem akarja elfogadni azt, amit tettem vele? Mindent elszúrtam! Minden szava igaz volt. Mindig mindenbe belerángattam régebben is és most e miatt a hülyeségem miatt van ebben az egész szarban! Mindenkit csak a sírba viszek.

- Ezt most rögtön fejezd be és felejtsd el! – emelte fel hirtelen a hangját a farkas, mire Stiles döbbenten ránézett.

- De-

- Nem! – szakította félbe gyorsan. - Mindenben tévedsz. Még sohasem láttam olyan szoros barátságot azelőtt, mint ami kettőtök között van, ráadásul Scott mindig annyira vidáman beszél rólad az edzéseken, szinte már olyan, mintha ott lennél mellette. Azt se feledd, hogy már szinte mindannyiunkat megmentettél, vagy valamilyen módon segítettél nekünk, de ezt már mondtam neked tegnap is. Értékes vagy Stiles, hidd el.

A srác elkerekedett szemekkel figyelte a férfi arcát, hátha lát rajta valami árulkodó jelet arról, hogy még sem gondolja komolyan ezeket a szavakat és csak szórakozik vele, de nem járt sikerrel. Mondjuk örült is neki, mert tényleg nagyon hinni akart a szavaiban. Igazából az, amiket Scott a fejéhez vágott, csak azt jutatta eszébe, amit Lydia születésnapi buliján, a hallucináció során az apja mondott neki. Tényleg úgy gondolta, hogy mindenkit a sírba visz. Az anyját, Scottot, az apját, Dereket, a többieket… mindenkit. Érezte, hogy viszket a szeme és gyorsan megdörzsölte őket, nehogy elsírja magát a farkas mellett. Végül sikerült összeszednie magát és hálásan a férfira nézett.

- Köszönöm. – Miután Derek bólintott, Stiles már vidámabban dőlt hátra az ülésben és nemsokára már a megszokott vigyora terült szét az arcán. - Kezdem azt hinni, hogy a nagy Derek Hale egyre puhábbá válik.

- Nem vagyok puha – válaszolta pár pillanatnyi döbbenet után a farkas bosszúsan.

- Már hogyne lennél? Olyan vagy, mint egy fánk. Kívül kemény vagy, jól kinéző, megdermedt mázzal leöntve, de belül a töltelék mindig folyékony és főleg édes marad.

- Fogd be, Stiles!

- Oké, befogom – nevetett a fiú őszintén, amitől a férfi aggodalma is alább hagyott. -, de cserébe kérem a kérdéseimre a válaszokat.

- Rendben – egyezett bele. - Kérdezz.

- Tudnál mesélni nekem erről a Kaliról? Ki ő és honnan ismered?

Derek rögtön elkomorodott, ahogy az emlékek megrohanták és ezt Stiles is nagyon jól látta rajta. Ettől csak még inkább kíváncsibb lett a történetre és akaratlanul is előrébb dőlt egy kicsit.

- Azelőtt találkoztunk egymással, hogy én vagy Laura visszajöttünk volna Beacon Hillsbe – kezdett bele a férfi. -  Ha lehet, még sokkal inkább zárkózottabb voltam, állandóan csak ittam és egy éjszakás kalandokba mentem bele. Egy ilyen részeg este találkoztam Kalival. Sokat beszélgettünk, mint később kiderült, ő a legtöbb dologban nem volt őszinte. Mestere a hazugságoknak, így nem tudtam meghallani azt, hogy mikor mondja az igazat és mikor nem. Boldog voltam vele, bár Kate után bizalmatlan voltam a nőkkel szemben, de őt valahogy másnak éreztem. Sok mindent elmondtam neki a családomról, Lauráról, mindent kiszedett belőlem, amit csak akart. Bíztam benne.

- Mi történt?

- Egyik éjjel nem hozzám mentünk fel, hanem ő hívott el magához. Már akkor sejtenem kellett volna, hogy valamit tervez, amikor elmondta, hogy az erdőben lakik. Vakon megbíztam benne és habozás nélkül követtem őt. Mire észrevettem volna a veszélyt már késő volt. Többen voltak. Mindegyikük a családom ellenségei. Ha Laura nem jött volna, akkor valószínűleg már rég halott lennék, mert figyelmetlen voltam és ostoba. Kali súlyosan megsérült és menekülőre fogta. Csak a húgom tudott visszatartani attól, hogy ne menjek utána és tépjem szét darabokra. Megint hatalmasat csalódtam valakiben, akiről azt hittem, hogy szeretem, és ő viszont szeret engem. Azóta megfogadtam, hogy nem fogok ilyen kapcsolatot létesíteni senkivel.

- Megértelek – dőlt vissza Stiles, miután átgondolta a hallottakat és tényleg nagyon sajnálta Dereket, amiért ilyen nagy csalódást kellett átélnie újra. - Én annyi éven át próbálkoztam Lydiánál, de minden erőfeszítésem ellenére, csak barátok lettünk. Ő Jacksont szereti, engem meg másképp kedvel. Ideje tovább lépnem. Így van ez jól – kalandoztak el a gondolatai, aztán észbekapott. - Na, de visszatérve a témához, jelent valamit az az ’S’ betű Kali nyakláncán?

- Igen. A vérfarkasok között, akárcsak az embereknél, vannak olyan dinasztiák, akik különösen erősek és nagyhatalommal bírnak. Ilyen az én családom is… vagyis csak volt, most, hogy ketten maradtunk Peterrel. Minden ilyen falkának van egy jelképe. Nekünk, mint rájöhettél már, a spirál az.

- Szóval, akkor Kali is egy ilyen családba tartozik és az ő jelük az ’S’.

- Igen. Pontosabban, ha jobban megnézed, egy ’S’ a két kanyarulatában egy-egy ponttal. A teljes nevük Seavers. Ebből is látszik, hogy mennyire figyelmetlen voltam. Egyáltalán nem jutott eszembe a nyakláncáról, hogy egy ellenséggel van dolgom. Ezek a családok gyakran ütköznek össze egymással a jobb pozícióért és lehet, hogy minket is meg akarnak majd ölni idővel, nehogy legyenek utódaink és újra felélesszük a dinasztiánkat.

- Röviden hatalmi harc folyik. Fantasztikus – rázta meg a fejét Stiles rosszallóan. - Jut eszembe! Peter is hordja magán a spirált?

- Persze. A mi családunkban általában mindenki magára tetováltatja a jelünket. Peter a bal Laura pedig a jobb vállára varratta.

- Ez nagyon érdekes – lelkesedett a fiú, mire Derek magában elmosolyodott. A srác töprengett egy kicsit, aztán eszébe jutott, hogy mit akart még kérdezni. - Miért jöttek az Alfák?

- Nem tudom – rázta meg a fejét a farkas. Látszott rajta, hogy ezen a téren össze van zavarodva. - Először azt gondoltam, hogy a területet akarják, de akkor nem húznák azzal az időt, hogy ártatlanokat gyilkolnak csak azért, hogy kihívjanak minket. Kivételesen Kali nem hazudott olyan jól, mint máskor, így hallottam, hogy nem az igazat mondja. Valami más van a háttérben, csak még nem tudom, hogy mi az.

- Értem – gondolkodott el Stiles is, de ő sem jutott sok mindenre ilyen kevés konkrét információval. Neki sem állt össze sehogy se a kép. - Ha már az Alfáknál tartunk, mi van az ikrekkel? Hogy lehet, hogy mindketten Alfák?

- Ritka az ilyen, de nem kizárt. Az egypetéjű ikrek között, ha a kapcsolatuk elég erős, megoszlik a hatalom. Így külön-külön gyengébbek, de ha együtt harcolnak, akkor erejük megfelel majdnem két teljes Alfáénak. Ezért veszélyesek, mert a harc során két oldalról is megtámadhatnak.

- Ilyen is van? Kezdem azt hinni, hogy a vérfarkasoknál nincs olyan, hogy lehetetlen.

Az út következő percei ismét csendben teltek el. Mindketten mélyen a gondolataikba zuhantak és átgondolták mindazt, amit eddig tudnak. Nem volt túl sok és egyelőre nem is kapcsolódtak igazán össze a dolgok, de több volt, mint a semmi. Derek elforgatta a kormányt és bekanyarodtak abba az utcába, ahol Stiles lakott. A srác erre végre feleszmélt és mikor lenézett a váltó mögé, egy igen ismerősen kinéző papirkát pillantott meg. Kérdés nélkül elvette és elolvasta a büntetést. Egyből felismerte a kézírást.

- Látom belefutottál Apába.

- Igen – bólintott Derek. - Nagyon kedves volt, mint mindig.

- Gondolom – vigyorgott Stiles a jól érezhető irónián, ami a farkas hangjából áradt. - Még jó, hogy nem voltam veled az autóban. Teljesen ki lett volna akadva, ha kivigyorogtam volna rá az anyósülésről. Szinte látom magam előtt az arcát – nevetett fel az elképzelt jeleneten és Derek is elmosolyodott, ahogy az ő fantáziája is megmozdult.

- Látom most már jobban vagy – jegyezte meg, miután a srác abbahagyta a nevetést.

- Határozottan. Hála neked – mondta Stiles és csillogó szemekkel Derekre nézett.

Ahogy tekintetük találkozott, mindkettőjüket ugyan az az érzés támadta meg és úgy terjedt szét a testükben, mint valami erős méreg. A farkas összezavarodott, a fiú pedig emellett halványan el is vörösödött, mire mindketten félrekapták a fejüket és idegesen helyezkedni kezdtek az ülésükben, mintha nem találnának rajta kényelmes pozitúrát. A pulzusuk gyorsabb ütemet diktált, mint kellett volna.

Mindketten mélyen beszívták és lassan kifújták a levegőt, mikor végre megálltak a Stilinski ház előtt. A sebesség korlátozást betartva sokkal több időnek tűnt az út, mint amikor százhússzal döngettek. De legalább nem fenyegette őket az a veszély, hogy tényleg elkapják őket és balesetet sem okoztak.

 Nem néztek újra egymásra, mindketten kifelé bámultak az ablakon és Derek így is szólalt meg végül:

- Ne állítsd be az ébresztődet reggelre. Itthon maradsz - jelentette ki olyan hangnemben, ami nem tűrt ellenvetést, azonban Stilest nem lehetett ilyen könnyen befolyásolni.

- Tessék? – kérdezett vissza döbbenten és a farkas arcát kezdte fürkészni, erősen kerülve a szemkontaktust.

- Aludj sokáig.

- Miről beszélsz? – emelte fel egy kicsit a hangját a srác. -  Csak azért, mert hipno-Scott lepattintott ma, attól még nem fogok meghátrálni a veszély elől! Holnap megyek iskolába.

- Nem fogsz – vágta rá habozás nélkül a farkas.

Stiles dühösen szívta be a levegőt és ez az egyetlen egy lélegzetvétel egyetlen egy mondatban szakadt ki belőle:

- Tudod, gyűlölöm, mikor tőmondatokban válaszolsz, amiknek jó részéből nem lehet rájönni, hogy pontosan mire is akarsz kilyukadni, pedig nagyon jó lenne, ha érthetőbben kommunikálnál másokkal, mert így csak újabb és újabb kérdéseket vetsz fel a beszélgető társaidban, ami egyébként, csak úgy mellékesen megjegyezve, rohadtul idegesítő és emellett nem kellene a fél órás mondataimat végig hallgatnod, amiben kifejtem ezzel kapcsolatban a nemtetszésemet.

- Befejezted? – kérdezte Derek, miután a fiú ismét oxigénhez jutott.

- Ami azt illeti nem – kapott az alkalmon a srác, hogy tovább folytathassa a szó áradatát.

- Délelőtt találkozunk – zárta le gyorsan a beszélgetésüknek ezen részét, mert félő volt, hogy ha Stiles egyszer belekezd ebbe, akkor éjfélig itt fognak ülni.

- Utállak, tudod? – adta meg magát a fiú és hátranyúlt a hátsó ülésre a táskájáért.

- Mintha ezt mondtad már volna ma? – jegyezte meg féloldalas mosollyal Derek, mire egy morcos pillantást kapott válaszul.

- Nem győzöm hangsúlyozni és talán így neked is sikerül felfogni – mondta végül Stiles és kiszállt a kocsiból. Miután megkerülte a járművet, még benézett a vezető fél lehúzott ablakán. Már egyáltalán nem volt mérges. – Holnap itt leszel reggel?

- Egész éjjel itt leszek. Beraktam tiszta ruhát, hogy ne panaszkodj.

- Jó – mondta halkabb hangon Stiles. A tudat, hogy Derek, ha nem is közvetlen mellette, de a közelében lesz, biztonság érzetet nyújtott számára. Egyre inkább úgy érezte, hogy a kezdeti konfliktusaik ellenére is, egyre jobban megkedveli a farkast. – Na, megyek. Jó éjszakát! – köszönt el mosolyogva és elindult felfelé a ház bejáratához. Kinyitotta az ajtót, de még mielőtt belépett volna rajta, eszébe jutott valami és egy vigyorral az arcán visszafordult az őt figyelő férfi felé. – Álmodj repdeső nyers húsokkal és csontokkal!

- Stiles – rázta meg a fejét felháborodottan a kocsiban ülő, miután sikerült legyűrnie kezdeti meglepettségét. – Farkas vagyok. Nem kutya.

A fiú csak felnevetett és még egyet intve Derek felé becsukta a ház ajtaját. Nem láthatta, ahogy a férfi arcán széles mosoly terül szét.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.